\\Tisztelt Látogató! Megújuló weboldalunk még nem teljes; dolgozunk rajta. Kérjük, nézzen vissza többször... Köszönjük a türelmet...
Balatonmagyaród Zala megyében, a megyeszékhelytől 65 km-re, Nagykanizsa városától 25 km-re, az M7-es főúttól 10 km-re, a Kis-Balaton közvetlen közelében, a Zalakomár és Sármellék között futó út mellett fekszik. Autóbusszal leginkább Zalakomárról jól megközelíthető, de érkezik járat ide Keszthelyről is. A közigazgatási területén található a Kányavári-sziget, mely jelentős idegenforgalmi látványosságot jelent a kirándulók számára. A település területének egy jelentős hányada a Balaton-felvidéki Nemzeti Park védettsége alatt áll.
Balatonmagyaród és környéke ősidők óta lakott hely. A Kis-Balaton visszaállítása idején nagy feltáró munkák kezdődtek el. A Kiskányavár, a Kányavári-sziget, a Fekete-sziget és a Hidvég-puszta sok értékes régészeti leletet rejtett. A falu nevének eredete bizonytalan. Nagy a valószínűsége annak, hogy „mogyoróerdővel borított hely”-et jelentett. 1792-től Balatonmagyaród néven szerepel. A hosszú történelmi múltra visszatekintő település történelme során a falu lakói sok megpróbáltatáson, nehézségen és szenvedésen mentek keresztül. A XIV. század elején tűnik fel története, akkor már kőtemploma, és egy Zalán átívelő hídja volt. 1532-ben a Kőszeg sikertelen ostromáról visszatérő török sereg itt kelt át. A föld egy része nehezen megművelhető volt a Kis-Balaton és a Zala folyó áradásai miatt. 1739-ben fatemplomot építettek, ami 1782-re elpusztult, de napjainkban is szép és gondozott templom áll a község központjában.
1830-tól új talajművelési rendszer alakult ki, melynek hatására megnövekedett a termelés. A felesleges terményt a piacon értékesítették. Nagy jelentősége volt a halászatnak és a pákászatnak a megélhetés szempontjából. Balatonmagyaród lakossága 1725-re megnövekedett. Az első katolikus iskolamester is ebben az időszakban jelenik meg a faluban. 1848-ig tanítványainak száma nagyon alacsony, utána kb. 70 gyerek járt az elemi iskolába, ahol magyar nyelven folyt a tanítás. Tavasztól őszig a nyájak kint legeltek a Kis-Balaton mentén a réteken. Magas vízállású években a víz elöntötte a réteket is, ilyen kornyomorúság köszöntött a lakosságra. 1848-ban már 752-en laktak Balatonmagyaródon. A kapitalista fejlődés a kiegyezés után indult meg, ez a helység gazdálkodását, életmódját, szokásait nem változtatta meg. 1896-ban római katolikus iskolaház, tanítólakás épült. Sőt óvoda is létesült. 1900 előtt még óriási nagybirtok volt itt, a lakosság száma 1334-re emelkedett, a világháború miatt azonban 1920-ban csak 1326 volt. A parasztság fő foglalkozása a gabonatermelés és a szarvasmarhatartás volt. Erre nagy legelői alkalmassá tetté. 1920-ban vízmentesítést végeztek, így nagy területeket nyertek a mezőgazdaság számára. Korábban a kiskomáromi körjegyzőséghez tartozott, de 1924-ben nagyközséggé alakult. A településen volt vegyeskereskedés, Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, 13 iparos és két kocsma is létezett a faluban. 1925-ben kéttantermes és kéttenerős római katolikus felekezeti iskolája volt, tíz év múlva nőtt eggyel a pedagógusok száma. Két egyesület működött Balatonmagyaródon: Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1920-ban alakult és Levente Egyesület. 1925-ben az uradalom cselédeinek lakhelyet és szántókat parcellázott. Az épített utcát Proletárnak nevezik (jelenlegi Dózsa Gy. utca).
1935-ben lakóinak száma 1240-re csökkent, egységesen magyarok és római katolikusok. 1949-ben 298 lakóházban 1259 lélek élt. 1962-ben 311 volt a lakóházak száma 1179 fővel. A lakosság 1997-re 608 főre csökkent. 1959-ben alakult „Virágzó” Termelőszövetkezet a helyben dolgozóknak biztos megélhetést adott és ad ma is. A számos rendezvénynek helyt adó, kb. 300 fő befogadására alkalmas Művelődési Otthon 1954. és 1956. között épült. Az 1960-as évektől kezdődően élénk volt a kulturális élet. A helyi művészeti csoportok: színjátszók, énekese, táncosok. A rendezvények száma az idők folyamán megritkult. A Kis-Balatoni változás, az újra történő elárasztás kedvezően hatott Balatonmagyaród helyzetére. 1990-től önálló Polgármesteri Hivatal működött a településen, de az önkormányzat 2002. február 28. napjával Körjegyzőséget hozott létre Zalavár község Önkormányzatával. A körjegyzőség egészen 2012. december 31-ig működött. Jelenleg a Zalakomári Közös Önkormányzati Hivatalhoz tartozik a település.
Jól kiépített úthálózata van a községnek 1960 és 1965 között készültek először a betonjárdák, 1947-től van autóbusz közlekedése. A lakásokat vezetékes ivóvízzel ellátottak. 1993-ben a gázhálózat létrehozása, majd a következő évben a telefonhálózat kiépítése is megtörtént. 2006-ben pedig megépült a vezetékes szennyvízhálózat.
